MagyarEnglishFrenchDeutsch
Festészetéről PDF Nyomtatás E-mail


Képeinek visszatérő motívuma a fény, mely mint a kompozíció középpontja, <<az örökkévalóságra nyit ablakot és vonzza a tekintetet.>>

Thuronyi István legutolsó kiállításai ötvenéves festői és szellemi fejlődésének képes ábrázolásai. Ez idő alatt több mint kétezer festményt alkotott. Sikerének titka mondanivalójában rejlik. Legutolsó alkotói periódusában festményei mindinkább szimbolikus jelleget öltenek; a világosság, az Isten adta fény hatolja át képeit és sokszor egy fénypont felé irányítja a befogadó tekintetét. Kompozíciói szigorú rendről tanúskodnak a bibliai tökéletes hetes számon alapulva. Formái és színei egyszerűek, minden áttetsző. Anyagi világa a különleges kék szín által átszellemül. Mindig a szépet akarja kifejezni, a szemlélők boldogságát óhajtva. Legnagyobb örömmel talán a nézők tanúságtételei töltik el, amikor a vendégkönyvekben a <<béke>>, a <<fény>>, a <<szellemiség>>, a <<szépség>>, az <<isteni jelenlét>> kifejezések ismétlődnek.   

Thuronyi István így vall hivatásáról:
<<A békét, a harmóniát, a bizalmat, a belső örömet szeretném közvetíteni.>>
<<A ti világosságotok világítson az embereknek>> (Mt 5,16) ez volt 1992-ben képkiállításom címe. Honnan fakad világosságunk, az én világosságom? Attól jön, aki a <<világ világossága>>, Jézus Krisztustól, akit kinyilatkoztat nekem a Szentlélek. Isten kegyelméből van bennem, hogy továbbítsam a világnak, és hogy fényeskedjen az emberek szemében. Mint Jézus Krisztus tanúja, a világ világosságának kell lennem, fényt árasztva, és énekelve Isten dicsőségét.
Mint minden keresztény, ezt saját képességeimmel valósítom meg, az Istentől e célból kapott tehetségemmel, a teremtőm jóságából, aki minden szép és jó forrása.
Közvetítem Isten világosságát és egyben az igazságot, amely szabaddá tesz, mert Krisztusban a világosság és az igazság egy. Tehát az Ő nevében kell cselekednem, amint erre az Apostol buzdít (Kol 3,17): <<Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát Istennek, az Atyának>>.
Jézus nevében festeni, aki <<szebb, mint bárki az emberek fiai közül>>(Zsolt 45,3), a tökéletesség képmása és a mi megváltónk, egyben evangelizációs cselekedet. Ez minden hívő művész hivatása, küldetése Krisztus tanújaként.  
De lehetséges-e a festészettel kifejezni az üdvözítő igazságot, kiárasztván a világosságot, amely tisztít és gyógyít?
Ha hittel imádkozom, ha hagyom a Szentlelket magamban működni, minden lehetségessé válik: <<Mindent elviselek abban, aki erőt ad>> (Fil 4,13). Jézust követve, hirdethetem az üdvösség jó hírét, ahogy Urunk ezt tőlem kívánja. Tudom, hogy az Isten kiválasztott ezért, és megáldott kegyelmével feladatom teljesítésére abból a célból, hogy festői tevékenységem gyümölcsöket teremjen. Tudatában vagyok ennek a hivatásnak, amióta Istenem világosan szólt hozzám és én meghallgattam. Hogy keresztény lényemet fel lehessen ismerni festményeimben az írásmódom által, nélkülözhetetlen az élet a Lélekben. Ennek a konkrét megnyilvánulása, amit úgy nevezünk, hogy <<szüntelenül imádkozni>>, ez az Istentudás a nap minden pillanatában, mihelyt felébredek, és még éjjel is.  Akkor a művészi alkotás, amely az Istennel való fiúi viszonyban születik, a bizalom és az egyszerűség szellemében, valamint az őszinte szépségkutatásban, megtérés tárgya lesz: béke és öröm annak számára, aki befogadja tágra nyitott szívébe.
A keresztény életben mindent a szeretet szabályoz: az erkölcsöt és az esztétikát. A szeretet azt keresi, ami szép, hisz a jóságban, él az igazság világosságában, befogadja a Szentlelket, aki megvilágítja gondolataikat, irányítja és megtisztítja tekintetünket, és uralja a tetteket. Ha átadom magamat ennek a szeretetnek, akkor megszülethet egy valódi műalkotás festőállványomon, egy fehér vászon alapján.
Le kell szögeznem, hogy ami a festményeimet illeti, nem szeretem a <<teremtés>> szavát használni, mert az kizárólag Istennek, a Teremtőnek tartom fenn, aki egyedül képes a semmiből valamit létrehozni. Jó magam, ha képet festek, csak olyan elemeket tudok használni, amelyek már léteznek a természetben: ezeket kombinálom, szerkesztem, formákat és színeket választva, amiket valamikor és valahol láttam, összhangra vágyva, ritmust keltő indulatban, a kifejezés és az élet személyes meglátásával, átalakítva azt, amit kaptam kívülről, és ami bensőmben lappang, egy eredeti szintézisben. Egyedüli sajátosságom csak abban áll, hogy annak a végtelenül gazdag kincseiből merítek, aki Van, és aki mindennek az eredete és végcélja.
Intenzíven figyelem a természetet, az <<első kézből>> teremtettet, és azt is, amit az alkotó ember méhéből fakaszt. Néha, hosszasan megállok egy látvány előtt, amely csodálattal tölt el, nézem a sokformájú felhőket az égen, rögzítem azokat az alakzatokat, amelyek szólnak hozzám, vagy színjátékokat, amelyek elbűvölnek. A természet ezen szépségei mélyen áthatnak, de festőállványomat oda nem állítom. Mindig műteremfestő voltam.
Men atya mondta, hogy Isten két könyvet adott nekünk: a Bibliát és a Természetet. Én a Bibliámmal megyek a műhelyembe és az Isten szavára hallgatva ítélem meg a természet gyönyörű ajándékait. Így születik meg annak a megvalósítandó festménynek víziója, amely személyes aláírásomat fogja viselni. Ennek a megérésnek folyamán, mint egy a gyermekét váró asszony vajúdása idején, a formák és színek kiválasztása sokszor öntudatlanul történik, mint egy baráti kéztől vezetve, összhangban csoportosulván, különböző módon, lelkiállapotomtól függően. Kibontakoznak főelemek és többé-kevésbé határozott értelmű formák.
Változtatom témáimat, de ami a témánál fontosabb, az a sugalmazás. Amikor a szemlélő ember <<belép>> a képbe és annak mondanivalóját <<olvassa>>, kell, hogy elragyogtatva legyen, fel kell fedeznie egy jobb világot és talán, az őszinte szépség által a szellemi világba lesz vezetve, lelkét <<finomítva>>, ahogy ezt Kandinszky fejezi ki.
Ahhoz, hogy csillogtassam azt a belső fényt, amelyet megosztani kívánok, először is léteznie kell bennem, egy tiszta szívben. Mielőtt befejezném képemet egy utolsó ecsetvonással, még egyszer ahhoz fordulok, aki egyedül képes belém árasztani az igazi világosságot, aki megteremtette azt, és így fohászkodom: <<Hints meg izsóppal és megtisztulok, moss meg és hónál fehérebb leszek>>. (Zsolt 50,9)
Megnyomom tehát a fehér szín tubusát és a vásznam egy pontjára terítem a ragyogó anyagot: a fényes fehéret, amiről sokan gondolják, hogy ez nem is szín, pedig magába foglalja a szivárvány minden színét. Általa elnyerhetünk finom árnyalatokat vagy éles ellentéteket a fekete szín szomszédságában. Előbukkan innen-onnan, mint a napsugár, szétszéled titokzatos módon a tájképben és szerkezetében, az égi Jeruzsálemre emlékeztetve.
Egy látogató, aki végignézte kiállításomat, bizalmasan ezt közölte velem: <<Önt kísérti a tekintet, a szem, amelyet képeinek egy fényes pontja vonz>>. Ez a lényeges pont, amely felé minden irányul kompozíciómban: a túlvilágba nyílás.>>